Kecske

A kecske a legrégebben háziasított állatok közé tartozik, és ugyanabba a családba sorolják, mint a juhot, a szarvasmarhát és az antilopot. Kisgazdasági állatként vagy kísérő állatként elsősorban intelligenciájáért, kíváncsiságáért és alkalmazkodóképességéért értékelik. A kecskék böngészők, nem legelők. Ez azt jelenti, hogy inkább a cserjéket, gyomokat és leveleket kedvelik az egyenes legelők füvével szemben, és szinte mindent megvizsgálnak, ami kézközelbe kerül.

A kecskék nyájban élnek, és magányosan nem boldogulnak jól. Az egyedül tartott kecske hajlamos hangossá és stresszessé válni, és könnyen megszökik, ezért szinte mindig párban vagy kis csoportokban tartják őket. Kötődnek az emberekhez és egymáshoz, felismerik az egyes arcokat és hangokat, és igazodnak a megszokott napirendhez. Méretük széles határok között változik: a miniatűr fajták, mint a nigériai törpe és a pygmy, 16 és 34 kg között vannak, a nagy hústermelő és tejtermelő fajták viszont meghaladhatják a 68 kg-ot.

A kecske tartása napi és egész éven át tartó feladat. Biztonságos kerítésre, eső és szél elleni menedékre, takarmányalapú étrendreé, rendszeres patametszésre és parazitakezelésre van szükség. Cserébe produktív, hosszú életű állatok, amelyek erősen lekötik az embert, és leginkább azoknak felelnek meg, akiknek van földjük, idejük és érdeklődésük az állattartás iránt, nem pedig könnyű gondozású háziállatot keresnek.

Kinek való a kecske?

A kecske olyan gazdáknak való, akiknek legalább némi földterületük van, képesek erős kerítést kiépíteni és fenntartani, és van idejük a napi etetésre és ellenőrzésre. Hobbifarmokhoz, kisbirtokokhoz és vidéki ingatlanokhoz jobban illik, mint kertvárosias udvarokhoz. Mivel csoportban kell tartani őket, mindenki, aki kecskét tervez tartani, már az elején legalább két állatban gondolkodjon. Azoknak nem ajánlott, akik beltéri háziállatot vagy kevés odafigyelést igénylő állatot keresnek.

A kecskefajták főként abban különböznek egymástól, hogy mire tenyésztették őket, és mekkora a testük. A tejfajták nagy tejtermelésre, a húsfajták izomzatra és növekedésre, a szőrfajták szőrzetükre épülnek. A miniatűr fajtákat kisléptékű tejtermelésre, cserjirtásra vagy egyszerűen társaságnak tartják. A közel 16 általánosan tartott fajtában a testtömeg a legkisebb miniatűr egyedeknél kb. 16 kg-tól a nagy húsos bakoknál a 90 kg fölöttig terjed, a szőrzet pedig a rövid és feszes fajtáktól a hosszú és gyapjas típusokig változik.

Hogyan csoportosítják a fajtákat?

A legtöbb kecskefajta négy csoportba sorolható. A tejfajták: Nubian, Alpine, Saanen, Toggenburg, LaMancha és Oberhasli. A húsfajták: Boer, Kiko, Spanish, Myotonic (Fainting) és Savanna. A szőrfajták: Angora, Cashmere és Pygora. A miniatűr és kísérő típusok: Nigerian Dwarf és Pygmy. Egyes fajták átfednek a kategóriák között, a választás általában az éghajlattól, a rendelkezésre álló területtől és attól függ, hogy a gazda tejre, szőrre, húsra vagy társaságra keres-e megoldást.

A háziasított kecske a vad bezoár zergétől ered, egy Délnyugat-Ázsia hegyvidékein honos kecskéféle állattól. A régészeti bizonyítékok a korai háziasítást a Zagrosz-hegység és a tágabb Termékeny Félhold területére helyezik, a mai Irán, Irak és Törökország vidékére, körülbelül 10 000 évvel ezelőttre. Ezzel a kecske az ember által kezelt legkorábbi állatok egyikévé vált, a juhok mellett, nagyjából a korai növénytermesztéssel egy időben.

A korai pásztorok azért értékelték a kecskéket, mert más állatok által mellőzött durva növényzeten is megélnek, száraz éghajlatot elviselik, és tejet, húst, bőrt, majd szőrt is adnak. Ezek a tulajdonságok ideálissá tették őket a nomád és marginális területi gazdálkodáshoz. Ahogy a neolitikus gazdálkodás terjedt, a kecskék az emberekkel együtt eljutottak a Mediterráneumba, a Nílus-völgybe és a Közel-Kelet egész területére.

A következő évezredek folyamán a kecskék a lakott világ nagy részére eljutottak. Vándorló gazdák vitték magukkal Afrikába és Európába, kereskedelmi utakon pedig Közép- és Kelet-Ázsiába. A helyi körülmények és az emberi szelekció regionális tájfajtákat hozott létre, amelyek sivatagokhoz, hegyvidékekhez és mérsékelt égövi szántóföldekhez alkalmazkodtak. Ezek a regionális populációk a mai elismert fajták őseiként tartják számon.

A formális fajtafejlesztés újabb keletű. A 18. és 19. századtól az európai és más tenyésztők szisztematikusan szelektáltak tejhozam, szőrminőség vagy hús szerint, és kialakították a ma tartott standardizált tej-, szőr- és húsféléket. A miniatűr és kísérő fajták az utóbbi évtizedekben szereztek szélesebb körű ismertséget, ahogy a kisléptékű és hobbigazdálkodás iránti érdeklődés megnőtt.

A kecskéknek fajtától függetlenül felismerhető testfelépítésük van: erős alkat, karcsú lábak, hasított paták, rövid farok, amely általában felfelé mutat, és keskeny fej vízszintes, réses pupillájú szemekkel. Sok kecskének visszafelé ívelő szarva nő a koponyából, és sok szakállas, bár ez fajtánként és nemenként változik. Néhány fajtánál nyaklebenyek is vannak, a nyak apró húsos bőrnyúlványai. A fül mérete fajtától függően a rövid és egyenestől a hosszú és csüngőig terjed.

Hogyan változik a megjelenés a fajták között?

A legnagyobb különbségek a méretben, a fülekben és a szőrzetben mutatkoznak. A miniatűr fajták, mint a Pygmy és a Nigerian Dwarf, alacsonyak és kompaktak, míg a Saanen és a Boer magas és nagy testű. A Nubian füle hosszú és csüngő, a LaMancha fülei viszont rendkívül kicsik. A szőrfajták, mint az Angora és a Cashmere, mohér és kasmír termelésére hosszú vagy sűrű szőrzetet viselnek, míg a tej- és húsfajtáknak általában rövid szőrzetük van. A szín nagyon változékony, és a legtöbb esetben nem köthető egyetlen fajtához.

A kecskék nyájban élnek, és a biztonság érzéséhez szükségük van a csoportra. A nyájon belül dominanciahierarchiát alakítanak ki, amelyet főleg fejütéssel, tolakodással és fenyegetéssel tesztelnek, különösen a bakok körében és etetéskor. Amint a rend megállapodik, a mindennapok viszonylag nyugodtan telnek. Mivel a nyájösztön erős, az egyedül tartott kecske hangosan bőg, ide-oda jár, és megpróbál megszökni. A társaság tehát alapvető szükséglet, nem luxus.

A kecskék figyelemre méltóan kíváncsiak és jó problémamegoldók. Szájukkal és ajkukkal mindent megvizsgálnak, kipróbálják a kerítéseket és a zárakat, és meg tudnak tanulni egyszerű kapukat kinyitni. Ez az intelligencia vonzóvá teszi őket, ugyanakkor a karámoknak tényleg biztonságosnak kell lenniük. Mozgékony mászók és ugrók, vonzzák őket a magaslatok és a párkányok.

A kommunikáció főként hang és testnyelv útján zajlik. A kecskék bégéssel keresik a nyájat, jelzik az éhséget, és amikor elválasztják őket a társaiktól. Az anyák és a gidák hangjukról ismerik fel egymást. A felborzonódott szőr, a dobbantás és a lehajtott fej riasztást vagy kihívást jelez. A fiatal kortól szelíden kezelt kecskék általában barátságossá és bizalmassá válnak az emberek iránt.

Napi gondozás

• Biztosítson állandó hozzáférést tiszta, friss vízhez és jó minőségű szénához vagy böngészési lehetőséghez.
• Ellenőrizze minden kecskét a betegség, sérülés vagy sántítás jelei szempontjából.
• Győződjön meg arról, hogy a kerítés és a kapuk szilárdak és sértetlenek.
• A szemes takarmányt és kiegészítőket mért adagban adja, ne szabadon.
• Figyeljen arra, hogy a csoport minden kecskéje eszik és normálisan viselkedik.

Tartási körülmények

• Biztosítson száraz, huzatmentes menedéket, amely véd az esőtől, széltől és erős naptól.
• Gondoskodjon biztonságos kerítésről, amely elég magas és erős ahhoz, hogy megakadályozza a mászást és a tolakodást.
• Biztosítson elegendő helyet a mozgáshoz, böngészéshez és mászáshoz; a kecskék szívesen veszik igénybe a párkányokat és emelvényeket.
• Tartsa az alomot tisztán és szárazon a pata- és légzőszervi problémák csökkentése érdekében.
• Tartson egyszerre legalább két kecskét a társaság kedvéért.

Ápolás és kezelés

A kecskék patáit rendszeresen meg kell metszeni, általában 6-10 hetente, hogy megelőzzék a túlnövést és a sántítást. A szőrfajtákat évszakos ütemezés szerint kell nyírni vagy fésülni. A legtöbb kecskének csak alkalmi kefézésre van szüksége, de a rendszeres kezelés megnyugtatja az állatot, és megkönnyíti az egészségügyi ellenőrzéseket és a patametszést. A kecskéket a test irányításával vagy nyakörv használatával vezesse, ne a szarvaikon húzza.

A kecskék böngészők, vagyis természetesen inkább a cserjéket, gyomokat, gallyakat és leveleket kedvelik a rövid füveknél. Az egészséges étrend jó minőségű szénán és böngészési lehetőségen vagy legelőn alapul, amelyek a bendő megfelelő működéséhez szükséges rostot biztosítják. A szemes takarmányt vagy a koncentrált eleséget mértékkel kell adni és az állat szükségleteihez igazítani, mert a túl sok emésztési zavarokat és egyéb problémákat okozhat. A kecskéknek kecske-specifikus laza ásványi kiegészítőre is szükségük van, mert tápanyagigényük eltér a juhokétól és a szarvasmarháétól.

A csemegék, mint kis mennyiségű gyümölcs vagy zöldség, csak alkalmanként adhatók, és nem helyettesítik a takarmányt. A kecske-specifikus laza ásványi kiegészítő, és egyes régiókban az állatorvos tanácsára adott szelén vagy réz, segít megelőzni a hiányállapotokat. Tiszta, friss vízhez az állatnak mindig hozzá kell férnie, mert a vízfelvétel gyorsan csökken, ha a víz piszkos vagy fagyott, ami egészségügyi problémákhoz vezethet.

A kecskék általában erős szervezetű állatok, és az egészségügyi problémák többsége az étrendből, a parazitákból vagy a pataápolásból ered, nem fertőzésből. A jellemző élettartam kb. 10 és 18 év között van, és sok kecske eléri a tartomány felső határát, ha jól gondozzák. A napi megfigyelés a leghatékonyabb egészségügyi eszköz, mert a kecskék képesek elrejteni a betegséget, és gyorsan hanyatlanak, ha egy probléma elfajul.

Megelőző gondozás

• A belső élősdiket legeltetési váltással és célzott kezeléssel kell kézben tartani.
• Nyírja rendszeresen a patákat, és tartsa szárazon a talajt.
• Kövesse a regionális oltási és ásványianyag-programot állatorvosi tanácsra.
• Biztosítson következetes, takarmányalapú étrendet és tiszta vizet.
• Az új kecskéket karanténban tartsa, mielőtt a meglévő nyájhoz engedi őket.

A kecskék korán érnek. Sokan 4 és 12 hónapos koruk között érik el az ivarérettséget, bár a felelős tenyésztők általában megvárják, amíg a nőstény jól kifejlődik, mielőtt tenyésztésbe vonják. Sok fajta szezonális tenyésztő, amely a hűvösebb hónapokban kerül nemi ciklusba, míg egyes fajták, köztük több kisebb fajta, egész évben párosítható. A bakok tenyészidőszakban erősen illatosak és agresszívak lesznek.

A párosítás után a vemhesség kb. 145 és 155 napig tart, azaz körülbelül öt hónapig. A nőstények leggyakrabban ikreket hoznak a világra, bár az egyes és hármas szülés is előfordul. A gidák a születés után hamarosan felállnak és szopnak. A korai időszakban az anya tejéből élnek, és fokozatosan ismerkednek meg a szénával és a takarmánnyal az elválasztás előtt. A gidák nevelése tiszta, száraz ellési területet és szoros felügyeletet igényel a szülés körül, mert a szövődmények gyorsan kialakulhatnak.

Megfelel-e Önnek a kecske?

A kecske hosszú távú, napi elkötelezettséget jelent, amely 10 és 18 év között tarthat. Biztonságos kültéri területre, erős kerítésre és menedékre van szükség, ami kizárja a legtöbb földterület nélküli ingatlant. Az idő is számít: az etetés, az itatás, az egészségügyi ellenőrzések és az évszakos feladatok, mint a patametszés, egész évben elvégzendők, rossz időben és ünnepnapokon is. A költségek közé tartozik a kezdeti beruházás, a folyamatos takarmány és alom, az ásványi anyagok és az állatorvosi ellátás. Mivel a kecskéket csoportban kell tartani, az időt és a kiadásokat már az elején legalább két állathoz tervezzék.

Honnan szerezzen kecskét?

Kecskét felelős tenyésztőktől, kisgazdálkodóktól, haszonállat-vásárokon és mentőszervezetektől lehet beszerezni. A megbízható forrás tiszta körülményeket tart, meg tudja adni az állat korát, egészségi állapotát és kórtörténetét, és szívesen válaszol a kérdésekre. A kísérő kecskéknél az örökbefogadás és a mentés jó lehetőség. Akárhonnan kerül is az állat, legalább két kecskét hozzon haza, és az új érkezőket tartsa karanténban, mielőtt más állatokkal összezárja.