Szarvasmarha

A szarvasmarha a Föld egyik legelterjedtebb háziállata. Kérődzőként négyrekeszű gyomrában bontja le a növényi anyagokat, és a legelőből, takarmányból húst, tejet és egyéb termékeket állít elő. A felnőtt állatok rendszerint több száz kilogrammot nyomnak, és folyamatos hozzáférést igényelnek legelőhöz vagy tárolt takarmányhoz, tiszta vízhez, valamint szélsőséges időjárástól védő szálláshoz.

A szarvasmarha nem háziállat abban az értelemben, ahogy a kutya vagy a macska. Gazdák, ranchosok és kisgazdák tartják haszonállatként. Egyesek kisebb számú szarvasmarhát tartanak tejért, húsért vagy vegyes gazdálkodás részeként, mások nagyobb területen alacsony karbantartási igényű legelőállatként hasznosítják. Minden esetben az állat csorda tagja, és rendszeres gondozásra szorul a gazdájától.

A szarvasmarha természeténél fogva nyugodt és megfontolt, de igen erős állat. Biztonságos kezelése kerítést, megfelelő felszerelést és az állat mozgásának ismeretét igényli. Olyan embereknek való, akiknek van elegendő földjük, idejük és gyakorlati okuk az állattartásra, nem azoknak, akik beltéren tartható kedvencet keresnek.

Kiknek való a szarvasmarhatartás?

A szarvasmarha olyan embereknek való, akik saját vagy bérelt legelővel rendelkeznek, és vállalják a napi ellenőrzést, az évszakos kezelést és az állatorvosi ellátást. Nem alkalmas kertvárosi portákra, és olyan tulajdonosoknak sem, akiknek nincs terük, kerítésük, és nincs lehetőségük nagy állat szállítására és rögzítésére.

A szarvasmarha-fajtákat általában termelési céljuk szerint csoportosítják. A húsfajtákat izomfejlettségre és vágótest-minőségre nemesítik, a tejelőket tejhozamra és tőgy-tulajdonságokra, a kettős hasznosítású fajtákat mindkettő egyensúlyára. Egy további különbség elválasztja a mérsékelt égövön elterjedt taurin szarvasmarhát a forró, párás területekre nemesített zebuktól. A kereskedelmi termelés nagy részét körülbelül 20 elterjedt fajta adja, emellett számos regionális és ritka fajtával.

A húsfajták erősen izomzottak és gyorsan növekednek. A tejelő fajták karcsúbbak és szögletesek, nagy tőgyel. Egyes fajtákat speciális tulajdonságaikért becsülnek: márványozottságért, hőtűrésért vagy szegény legelőn való szívósságért.

A fajták csoportosítása

A tenyésztők olyan fajtát választanak, amely megfelel az éghajlatnak, az elérhető takarmánynak és a piaci igényeknek. Egy száraz legelőn gazdálkodó rancher szívós húsfajtát vagy zebu típust részesíthet előnyben, míg egy tejtermelő üzem általában magas hozamú fajtát tart, például Holsteint vagy Jerseyt. A keresztezés bevett módszer a növekedési ütem, a tejhozam és az edzettség ötvözésére.

A háziasított szarvasmarha az ős-tuloktól (Bos primigenius) ered, attól a nagy, vad marhától, amely egykor Európában, Ázsiában és Észak-Afrikában élt. A régészeti és genetikai bizonyítékok szerint a háziasítás körülbelül 10 000 évvel ezelőtt kezdődött. A taurin szarvasmarhát a Közel-Kelet Termékeny Félholdjában, a púpos zebu szarvasmarhát Dél-Ázsiában háziasították, az ős-tulok egy másik populációjából, egymástól függetlenül.

A korai mezőgazdaság terjedésével a szarvasmarha is vele terjedt. Az azt követő évezredekben Európába, Afrikába és Ázsiába jutott, ahol húsáért, tejéért, bőréért és igaerejéért volt értékes. Sok társadalomban a szarvasmarha a vagyon mértéke, a kereskedelem és a rituálék szereplője lett.

A vadon élő ős-tulok egyre csökkenő számban élt Európában, amíg az utolsó ismert példány 1627-ben Lengyelországban el nem pusztult. Addigra a háziasított szarvasmarha régen felváltotta a kontinensen. Évszázados szelektív tenyésztés hozott létre helyi éghajlathoz és felhasználáshoz alkalmazkodott regionális típusokat.

A 18. és 19. századtól szervezett fajtafejlesztés indult el Nagy-Britanniában és Európában, amelynek eredménye a ma ismert standardizált fajták sokasága. Az európai szarvasmarhát később szerte a világon elterjesztették, így Amerikában és Ausztráliában is, ahol helyi és zebu-állománnyal keresztezték az új körülményekhez való alkalmazkodás érdekében.

A szarvasmarhának mély, hordó alakú törzse van, amely nagy emésztőrendszerét hordozza, széles fejét és pofáját, valamint hasított patáit. Mindkét nem növeszthet szarvakat, bár sok fajta természetesen szarvatlan, vagy a szarvakat távolítják el. A bika nagyobb és erőteljesebben izomzott, mint a tehén, vastagabb nyakkal és szembetűnőbb taréjjal.

A szőrzet rövid vagy közepes hosszúságú a test nagy részén, hideg éghajlaton sűrűbb. A szín fajtától függően egyszínű feketétől, vöröstől és fehértől a barna, fakó és sokféle mintáig terjedhet.

A megjelenés fajtánkénti eltérései

A Charolais és a Limousin húsfajták tömörek és erősen izomzottak, míg a Holstein és a Jersey tejelő fajták karcsúbbak és szögletesebbek, kiemelkedő tőgyükkel. A Brahman és más zebu típusok jellegzetes marconattal és laza bőrrel rendelkeznek, ami segít a hőség elviselésében. A Texas Longhornt rendkívül hosszú, széles szarváról lehet felismerni.

A szarvasmarha társas állat, amely csoportban szeret élni. A csorda rangsorhierarchiát alkot, az állatok napjuk nagy részét legelészéssel, kérődzéssel és közös pihenéssel töltik. Erős csordaösztönük van, és stresszt élnek át, ha egyedül hagyják őket, ezért a kezelők csoportban terelik az állatokat, kihasználva a csorda természetes követési ösztönét.

A kommunikáció testmozdulatokkal, hangjelzésekkel (bőgés, bömbölés) és illatanyagokkal történik. A tehén és a borjú hang és szag alapján ismeri fel egymást. A szarvasmarhának széles, panorámás látása van, de közvetlen hátuk mögött vakfoltjuk van, és érzékenyen reagálnak a hirtelen mozgásra és zajra. A megriadt állat elfuthat, a sarokba szorított vagy borjúját védő állat megtámadhat vagy megrúghat. A bikák különösen veszélyesek lehetnek, és körültekintő kezelést igényelnek.

Napi gondozás

• Ellenőrizze minden állatot betegség, sérülés vagy sántaság jelei szempontjából
• Biztosítson mindig tiszta, nem fagyott vizet
• Gondoskodjon elegendő legelőről vagy kiegészítő takarmányról
• Ellenőrizze a kerítéseket, kapukat és itatókat
• Figyelje a csordát ellés, ivarzás vagy szorongás jelei szempontjából

Környezet

• Legelő vagy karám, állatonként megfelelő legelőterülettel
• A fajtának megfelelő, biztonságos kerítés
• Szélvédő vagy szállás hőség, hideg és nedves idő ellen
• Jól lecsapoló talaj a pata- és betegségproblémák csökkentéséhez
• Kezelési lehetőségek, például terelőfolyosó és rögzítő a biztonságos ellátáshoz

Ápolás és kezelés

A szarvasmarha nagyrészt maga gondozza magát, de a patákat rendszeresen nyírni kell, a szőrzetet pedig ellenőrizni kell élősdiek szempontjából. A kezelés legyen nyugodt és csendes, figyelembe véve az állat természetes mozgását és menekülési zónáját. A rendszeres, kis stresszel járó érintkezés biztonságosabbá teszi a rutinfeladatokat, például az oltást, a mérlegelést és a berakodást.

A szarvasmarha természetes tápláléka a fű és más takarmány. Négyrekeszű gyomra mikroorganizmusok segítségével erjeszti a rostot, ezért elengedhetetlen a folyamatos durva takarmány-ellátás (legelő, széna vagy szilázs). Jó legelőn a szarvasmarha aligha igényel mást, de télen vagy gyenge talajon tárolt takarmányra, olykor gabonára vagy koncentráltra is szükség van az energia- és fehérjeszükséglet kielégítéséhez. Ásványi pótlókat is szoktak adni, mert a legelő bizonyos elemekben hiányos lehet.

A takarmányszükséglet változik a kor, az évszak és a hasznosítás célja szerint. A növendék állatok, a szoptató tehenek és a húsra hizlalt állatok több energiát igényelnek, mint a szárazon tartott, fenntartó táplálást kapó tehenek. A hirtelen takarmányváltást kerülni kell, mert felboríthatja a bendő működését.

Kiegészítők és víz

Ásványi és sónyalókák segítenek pótolni a legelő hiányait, és ott kell elérhetőknek lenniük, ahol ásványihiány ismert. A tiszta, friss víz a legfontosabb szükséglet: egy felnőtt tehén naponta sok tíz litert ihat, hőségben vagy szoptatás közben még többet. A vízforrásokat naponta ellenőrizni kell, és télen meg kell akadályozni a befagyást.

A szarvasmarha általában ellenálló, de mérete és emésztőrendszere bizonyos problémákat hajlamossá tesz. Sok egészségügyi problémát a végtagok, a tőgy, a bendő vagy az élősdiek okoznak. A természetes élettartam körülbelül 15-20 év, bár a tejelő és húshasznú állatokat rendszerint korábban selejtezik termelési okokból. A legtöbb probléma megelőzhető jó takarmányozással, tiszta szállással és rendszeres megfigyeléssel.

Megelőzés

• Rutinszerű oltás és élősdi-kezelés állatorvosi ajánlás szerint
• Rendszeres pataellenőrzés és -nyírás
• Tiszta, száraz fekvőhely és jól lecsapoló legelő
• Kondíciópontszám figyelése a túl- vagy alultápláltság észlelésére
• Körültekintő ellésvezetés

Az üszők (fiatal nőstények) fajtától és növekedéstől függően általában 12-15 hónapos korban érik el a tenyésztési érettséget, és rendszerint akkor kerülnek fedezésre, amikor elegendő testtömeget értek el. A tehenek ivarzása körülbelül háromhetente ismétlődik. A fedeztetés történhet a csordával járó bikával, vagy mesterséges termékenyítéssel, amelyet a tejelő és törzstenyészetekben széleskörűen alkalmaznak, hogy hozzáférhessenek meghatározott apaállatokhoz.

A vemhesség körülbelül kilenc hónapig tart (kb. 280-285 nap). A tehén rendszerint egyetlen borjút ellik; az ikres ellés előfordulhat, de ritka. A borjú a születés után néhány órán belül talpra áll és szopni kezd, anyjához ragaszkodik, aki szoptatja és védi. Húshasznú rendszerekben a borjú általában az elválasztásig az anyával marad, tejelő rendszerekben a borjút rendszerint külön nevelik, hogy a tehenet fejni lehessen. Jó tartás mellett a tehenek évente egyszer ellenek.

Alkalmas-e Önnek a szarvasmarhatartás?

A szarvasmarhatartás komoly kötelezettséget jelent föld, idő és anyagiak tekintetében. Minden állatnak legelőterületre, biztonságos kerítésre, vízre és szállásra van szüksége, plusz kezelési lehetőségekre a biztonságos rögzítéshez. A napi ellenőrzéseket az év minden napján el kell végezni, hétvégén, ünnepnapokon és rossz időben egyaránt, az állatok pedig több mint egy évtizeden át élhetnek. Mielőtt szarvasmarhát vesz, győződjön meg arról, hogy állatonként elegendő legelője van, képes tárolni a téli takarmányt, és alkalmas nagy állat szállítására és rögzítésére. Sok helyen kötelező a nyilvántartásba vétel, az egyedi állatazonosítás, a mozgásigazolások és a betegségkontroll.

Honnan szerezze be az állatot?

Szarvasmarhát bevált tenyésztőktől, állatpiacokon és gazdasági felszámoló aukciókból lehet vásárolni, olykor farm-állatmentőktől is örökbe fogadni. Olyan forrásból vásároljon, amely pontos egészségügyi és tenyésztési nyilvántartást vezet. Vásárlás előtt vizsgálja meg az állat kondícióját, mozgását és temperamentumát. A helyi, ismert csordából való vásárlás csökkenti a betegség és szállítás kockázatát.