Vörös lebernyeges (Red Wattle)

A vörös wattle az Egyesült Államokból származó nagytestű, hagyományos házi sertésfajta. Nevét a nyak mindkét oldalán lógó, húsos bőrfüggelékekről kapta, amelyeket angolul wattle-nek neveznek. Ezek a függelékek ismert élettani funkciót nem töltenek be, elsősorban fajtatípus-azonosításra szolgálnak. Az állatok többsége vörös, a halvány vöröses árnyalattól a szinte feketéig terjedő változatossággal; egyes egyedeken sötétebb foltok is megjelennek.

A fajtát nyugodt, jóindulatú és szelíd természetű sertésként tartják számon. A kocák megbízható anyaállatok, és az állomány egészére jellemző az aktív legelői viselkedés. Ez teszi vonzóvá a fajtát a kis, legelő alapú gazdaságok számára, jóllehet összlétszáma alacsony maradt. Észak-Amerikában a ritka sertésfajták közé sorolják.

A vörös wattle számos éghajlathoz alkalmazkodik, növekedési üteme gyors, felnőtt kori testtömege számottevő. Húsát általában jól márványozottként jellemzik, ami részben magyarázza, miért tartotta meg vonzerejét a hagyományos sertéstenyésztők körében.

Kinek alkalmas

A vörös wattle azoknak a tartóknak felel meg, akik elegendő területtel rendelkeznek egy nagytestű sertés számára, és érdeklődnek a legelőalapú vagy hagyományos sertéstartás iránt. Nyugodt természete könnyíti a kezelést azon tartóknak, akiknek van némi nagyállat-tartói tapasztalatuk; ám felnőtt mérete miatt nem alkalmas szűk udvari tartásra. Ritka fajtákkal foglalkozó génmegőrző gazdálkodók is tartják, mivel az állomány mérete korlátozott maradt.

A vörös wattle amerikai fajta, korábbi eredete azonban nem teljesen dokumentált. Egyes feljegyzések szerint vörös, wattle-t viselő sertéseket tartottak az Egyesült Államok déli területein, más hagyományok korábbi kereskedelmi behozatalon, valamint évtizedek során kialakult félvad és gazdasági állományokon alapulnak. A wattle-tulajdonság egyébként a világ különböző, egymással nem rokon sertéspopulációiban is megjelenik, így önmagában nem jelöl ki egyetlen eredetet sem.

A modern fajtahistória az 1970-es években kezdődik, amikor wattle-t viselő vörös sertéseket azonosítottak Kelet-Texasban. H. C. Wengler nevéhez fűzik ezen állatok felkutatását és egy felismerhető tenyészvonal kialakítását. Egy másik tenyésztő Texas területén hasonló genetikájú állományra lelt; e két vérvonal lett a ma ismert fajta tenyészalapja.

A következő évtizedekben a fajta ritkasága megmaradt. Kis számú elkötelezett tartó tartott fenn állományokat, és a vörös wattle felhívta az észak-amerikai ritka állatok megőrzésével foglalkozó szervezetek figyelmét. A törzskönyvezési kezdeményezések segítségével nyomon tudták követni a fennmaradó vérvonalakat.

A vörös wattle ma is ritka fajtának számít. A legelő alapú sertéstartás és a hagyományos sertéshús-piac érdeklődése hozzájárult fennmaradásához, de az állomány száma a kereskedelmi sertésfajtákéhoz képest töredék.

A vörös wattle hosszú testű, nagytestű sertés, jellegzetesen vörös bundával. A szín a halvány vöröstől a szinte feketéig változik, egyes egyedeken sötétebb foltok is megjelennek. Legszembetűnőbb bélyege a wattle: a nyak mindkét oldaláról lelógó húsos bőrnövés. A fej aránylag könnyed megjelenésű, fülei egyenesen állnak vagy enyhén lelógnak; a törzs jól izomzott, mélymellű és hosszú.

Szőrzet és szín

A szőrzet rövid és durva, miként a legtöbb sertésfajtánál. A vörös szín általános, de az árnyalat a fajtán belül nem egységes; sötétebb egyedek is gyakoriak. A wattle-ök rendszerint a körülöttük lévő bőr és szőrzet színéhez illeszkednek. Egyes állatokon az alap-vörös mellett fekete pontok vagy foltok is előfordulnak.

A vörös wattlet nyugodt, kiegyensúlyozott vérmérsékletéről ismerik. A tartók jóindulatú és szelíd állatként írják le, ami megkönnyíti a nagytestű sertések legelőn való kezelését és a rutin állattartási beavatkozásokat. Az állomány aktívan legelészik; ha talajhoz jutnak, igen sokat töltnek gyökeresgéssel és legeléssel.

Az ismert gondozókkal szemben a fajta általában megközelíthető és csöndes. Mint minden nagytestű sertésnél, a felnőtt állatoknál körültekintés szükséges; a kanokat különös gondossággal kell kezelni. Ismeretlen személyekkel szemben az állatok inkább tartózkodóak, semmint agresszívak, és a megszokott napi rutinba hamar belesimulnak.

Más sertésekkel csoportban is tarthatók, a kocák pedig gondos, védelmező anyaállatok. Az ellős koca megvédi malacait, ezért ellés idején elegendő teret kell számára biztosítani. A fajta munkabíró, engedelmes természete részben megmagyarázza, miért ragaszkodnak hozzá a fenntartó gazdálkodók.

A gondozás középpontjában a hely, a fedél és a hőség elleni védelem áll. Nagytestű, legelőre termett fajtaként a vörös wattle legjobban legelőn vagy tágas külső területen boldogul, ahol gyökerezhet és legelészhet.

Ápolás

• Rendszeresen ellenőrizze a bőrt és a wattle-öket sérülések, paraziták vagy irritáció szempontjából.
• Biztosítson turkálót vagy sárfürdőzési lehetőséget, amellyel az állat lehűtheti magát és óvhatja bőrét.
• Szükség esetén vágja le a patát, ha az altalaj nem koptatja természetes módon.
• Erős napsütésben figyeljen a világosabb bőrű egyedeknél a napégés jelére.

Mozgás

• Naponta biztosítson legelőt vagy nagy területű karámot gyökerezésre és mozgásra.
• Ahol lehetséges, forgassa a karámokat, hogy a talaj ne váljon csupasz sárrá.
• Erős kerítést alkalmazzon, mivel egy nagytestű sertés a gyengébb akadályt kidöntheti.

Elhelyezés

A fajta számos éghajlatot elvisel, de meleg időben árnyékra és turkálóra van szüksége; hideg vagy nedves körülmények között száraz, huzatmentes fedett helyet kell biztosítani. A legtöbb tartásmódnak megfelel egy egyszerű háromoldalú fészer vagy ól tiszta alommal. Friss víznek mindig elérhetőnek kell lennie, különösen meleg időben.

A vörös wattle kiegyensúlyozott, kereskedelmi forgalomban kapható sertéstakarmányon, a legelőn szerzett kiegészítéssel jól fejlődik. A takarmánynak elegendő fehérjét és energiát kell biztosítania a nagy testalkat fenntartásához, de kerülni kell a túlzott zsírlerakódást okozó adagokat. A legelőn tartott állatok takarmányuk egy részét fűből, gyökerekből és egyéb növényi anyagokból szerzik, ami csökkenti, de nem helyettesíti a készített takarmányt. Friss víznek mindig rendelkezésre kell állnia, mivel a sertések sokat isznak, különösen melegben.

Kiegészítők és csemegék

Felesleges kerti zöldség és gyümölcs mértékkel adható csemegeként. A kiegyensúlyozott kereskedelmi takarmány általában fedezi a vitamin- és ásványianyag-szükségletet, de a legelőn tartott állatoknál ásványianyag-kiegészítő alkalmazása is szóba jön. Bármilyen takarmányváltást fokozatosan vezessen be az emésztési zavarok elkerülése érdekében, és az adagokat inkább a testkondíció alapján igazítsa, semmint merev normatívák szerint.

A vörös wattle igénytelen fajtának számít, és nem hozható összefüggésbe örökletes rendellenességek sorával, mint néhány erősen szelektált sertésvonal esetén. Gondos tartással egy vörös wattle körülbelül 6-12 évet élhet, bár a gazdasági állatokat általában rövidebb termelési életkor után selejtezik. A betegségek többsége a tartásmóddal és a rutin gondozással függ össze, nem magával a fajtával.

Megelőző gondozás

• Tartson állatorvossal egyeztetett oltási és féregtelenítési rendet.
• Egész évben biztosítson árnyékot, fedett helyet és tiszta vizet.
• Rendszeresen vizsgálja meg a bőrt, a wattle-öket, a patákat és az általános kondíciót.
• Forgassa a legelőt, és tartsa aránylag tisztán a turkálókat és a karámokat.
• Az új állatok bevitele előtt rekessze el őket az állománytól.

A vörös wattle az első életéven belül eléri a tenyészérettséget; a süldőket általában körülbelül nyolchónapos kortól fedeztetik, a kanok is hasonló korban válnak tenyészképessé. Mint a sertésfajtáknál általában, a vemhesség körülbelül három hónapig, három hétig és három napig tart, ami megközelítőleg 114 napot jelent. Az almok mérete változó; a vörös wattle kocák jellemzően körülbelül tíz malacot ellnek, de kisebb és nagyobb almok egyaránt előfordulnak.

A kocák gondos anyaállatok, jól szoptatnak és megvédik szaporulatukat; ez jó malacfenntartást eredményez, ha az ellési körülmények tiszták és fedtek. Az ellő kocának csendes, huzatmentes, száraz alomos helyre van szüksége, ahol a malacok szophatnak és pihenhetnek. A malacokat általában hat-nyolc hetes koruk körül választják el, majd növendéktakarmányra és legelőre állítják. Mivel a fajta ritka, a tartók általában együttműködnek a fajtaregiszterekkel a vérvonalak rögzítésére és a szoros beltenyésztés elkerülésére.