Kevert Fajta Láma

A kevert fajtájú láma olyan háziasított láma (Lama glama), amelynek szülői legalább két különböző vérvonalból származnak, dokumentált törzstenyésztési szelekció nélkül, vagy amelynek felmenői között elismert lámafajták kereszteződnek. A gyakorlatban a szervezett tenyésztési programokon kívüli lámák nagy része kevert egyednek számít. Felmenőik között keveredhet a rövidszőrű Ccara (klasszikus) típus és a sűrűn gyapjas Tampuli (Lanuda) típus, illetve lámák és alpakák közötti keresztezés is előfordulhat; az utóbbiak neve spanyolul huarizo.

Mivel egyetlen szabvány sem határozza meg őket, a kevert fajtájú lámák szőrhossz, testméret és gyapjúminőség tekintetében széles változatosságot mutatnak. A legtöbb felnőtt egyed nagy termetű, a jellemző lámaméreten belül marad, bár a jelentős alpaka felmenőkkel rendelkező egyedek kisebbek és vastagabb gyapjúzatúak lehetnek. A lámákat hasznosíthatóvá tevő munkabírás, a nyugodt természet, a biztos lábkezelés és az állóképesség egyaránt megtalálható a kevert egyedek körében, mivel ezek a tulajdonságok az összes háziasított lámában általánosan jelen vannak, típustól függetlenül.

A kevert fajtájú lámák az észak-amerikai, európai és ausztráliai-óceániai lámapopuláció jelentős hányadát teszik ki, mivel az alapítóállomány Dél-Amerikából érkezett, gyakran szigorú típusszelekció nélkül. Gazdaságokon és kisbirtokon tartják őket gyapjútermelés, teherhordás, juh- és kecskecsordák nyájőrzése, valamint társállat céljaira.

Kinek ajánlott

A kevert fajtájú lámák azoknak az állattartóknak felelnek meg, akik sokoldalú, robusztus teve félét szeretnének bejegyzett törzskönyv nélkül. Kisgazdaságokon és vidéki birtokokon praktikusak, ahol teherhordásra, gyapjúnyírásra vagy nyájőrzésre van szükség. Alkalmasak olyan tartóknak is, akik meglévő csordákból örökölnek vagy vesznek állatot a szaktenyésztők helyett. Biztonságos legelőre, legalább egy másik teve féle társaságára és rendszeres gondozásra van szükségük; városi, szűk körülmények között nem tarthatók.

A lámákat a vad guanakóból (Lama guanicoe) háziasították a mai Peru és Bolívia magas Andáin, több ezer évvel ezelőtt. A régészeti leletek alapján a háziasítás legalább 5000–6000 évvel ezelőtt kezdődött, így a láma az Amerikák egyik legkorábban háziasított állata. A háziasított lámák már korai történetük során is különálló típusokban léteztek. Az andoki pásztorok a rövidszőrű Ccarát teherhordó és munkás típusként, a vastagabb gyapjazatú Tampulit vagy Lanadát pedig gyapjútermelő típusként tartották számon. Egyes közösségekben ezeket a típusokat elkülönítve tenyésztették, de sok legeltetési körülmények között a két típus szigorú ellenőrzés nélkül élt és szaporodott együtt, ami a közbülső szőrhosszú és testalkatú keresztezett egyedek teljes skáláját eredményezte.

Az inka birodalom alatt és a gyarmati korszakban a lámákat milliós csordákban tartották, és az andoki úthálózat elsődleges teherhordó állataként szolgáltak. Az állománykezelés pragmatikus volt, nem fajtafókuszú, és a típusok közötti természetes keveredés mindenütt előfordult, ahol nagy csordák legeltek közös legelőkön.

Külön kategóriát alkotnak a lámák és közeli rokonuk, az alpaka (Vicugna pacos) keresztezéséből született egyedek. Ezeket a keresztezetteket huarizonak nevezik, ha a lámaatya alpaka anyától nemz utódot; az ellentétes irányú keresztezés eredménye a misto. Ezeket a hibrideket hagyományosan azért állítottak elő, hogy ötvözzék a láma méretét az alpaka gyapjúfinomságával. A hibridek termékenysége csökkent, de nem nulla, és a huarizo-populációk évszázadok óta jelen vannak Dél-Amerikában.

A lámák Észak-Amerikába irányuló exportja az 1970-es években indult meg komolyan, és az 1980-as, 1990-es évtizedekben bővült tovább. A korai importőrök különféle dél-amerikai forrásokból vásároltak állatokat, gyakran típustisztaságra vonatkozó dokumentáció nélkül. Az így létrejött észak-amerikai alappopuláció genetikailag kevert volt már a kezdetektől. Az ezt követő tenyésztés Észak-Amerikában, Európában, Ausztráliában és Új-Zélandon tovább keverte a Ccara és a Tampuli jellemzőket, és egy olyan nagy populációt hozott létre, amelynek egyedei nem sorolhatók kizárólag egyetlen típusba.

Ma már több országban működnek lámás törzskönyvi nyilvántartások, de a bejegyzett egyedek a globális lámapopulációnak csak töredékét képviselik. A Dél-Amerikán kívüli lámák többsége, és a dél-amerikaiak tekintélyes hányada is kevert fajtájú egyed.

Egyetlen megjelenési jegy sem határozza meg egyértelműen a kevert fajtájú lámát. A legszembetűnőbb különbség a szőrhossz és -sűrűség, amely a rövid, tiszta arcú Ccara és a sűrűn gyapjas Tampuli között bárhol elhelyezkedhet. A legtöbb kevert egyed közepes hosszúságú testszőrzetet visel, részlegesen gyapjas arccal és lábakkal, némelyiknél a fejen hosszabb szálakból álló üstök is megjelenik. A testalkat a legtöbb esetben a standard lámavonalat követi: hosszú, egyenesen tartott nyak, ékszerű fej befelé hajló, banánformájú fülekkel, és hosszú lábak kétujjú talpakkal.

A méret változó, de jellemzően a normál lámák tartományán belül marad. A jelentős alpaka felmenőkkel rendelkező egyedek általában kisebbek, kerekebb testűek, rövidebb lábúak és tompább arcúak. A szín a kevert egyedek körében igen változatos, mivel a nem bejegyzett csordáknál nem alkalmaznak szelekciós nyomást a szín tekintetében.

Szőrzeti változatosság

Az arc és a lábak gyapjúborítottsága a legszemléletesebb vizuális mutató a típusháttér megítéléséhez. A tiszta arcú, kopasz lábú egyed inkább Ccara-hatást hordoz; a homlokot, az arcot és a felső lábakat beborító sűrű gyapjú inkább Tampuli eredetre utal. A közbülső borítottságú, vegyes egyedek alkotják a kevert csordák többségét. A gyapjú finomsága is változó: a kisebb alpaka arányú egyedek durvább gyapjút termelnek, amely szőnyeghez és kötélhez alkalmas, míg a nagyobb alpaka befolyású egyedek finom, fonásra is alkalmas szálat adhatnak.

A háziasított láma alaptermészete nagy vonalakban egyöntetű a típusokon és a kevert egyedeken belül. A lámák nyugodtak, kíváncsiak és éberek. Gondosan figyelik környezetüket, emlékeznek a korábbi bánásmódra, és jól reagálnak a következetes, alacsony stresszű rutinokra. A fiatal kortól rendszeres emberi érintkezésnek kitett kevert fajtájú láma általában könnyen halterbe fogható, vezethető és kezelhető.

Az emberek közelében a legtöbb kevert láma inkább türelmes és szelíd, semmint nyíltan ragaszkodó. Az ismert gondozókkal szembeni személyes távolsága rövid, idegeneknél éber, de nem agresszív. A köpdösés normális fajon belüli kommunikációs jel, amelyet főként étel vagy rangsor körüli vitáknál alkalmaznak. Emberek felé ritkán irányul, általában akkor, ha az állat sarokba szorul vagy durván bánnak vele.

Más állatokkal szemben a lámák csordaállatok, és egyedüllétben megterhelővé válik az életük. A juhokkal vagy kecskékkel együtt tartott kevert egyedek gyakran nyájőrző szerepet vesznek fel: a nyáj szélén helyezkednek el, és figyelmeztetnek, illetve aktívan szembehelyezkednek a kutyákhoz vagy rókákhoz hasonló ragadozókkal. Ez a viselkedés nem betanított; a természetes éberséget és az ismeretlen állatok kergetésére való hajlamot tükrözi.

A kevert egyedek viselkedésbeli különbségei valószínűbben a korai bánásmód, mintsem a vérvonal következményei. Azok az állatok, amelyek az első hónapokban alig érintkeztek emberekkel, felnőttként nehezebben kezelhetők. A következetesen kezelt kevert fajtájú lámák általában ugyanolyan engedelmes és munkára fogható állatok, mint bármely bejegyzett típus.

A napi gondozás az összes háziasított lámára vonatkozó általános követelményeket követi, az egyed szőrhosszához és rendeltetéséhez igazítva. A sűrűn gyapjas kevert egyedeket évente nyírni kell; a rövidszőrűeknek elegendő a nyírás vagy akár azt sem igényelnek. A vegyes genetikai háttér nem változtatja meg lényegesen a gondozási igényeket.

Élőhely és elhelyezés

A kevert fajtájú lámák robusztusak, jól tűrik a hideget és a magaslatot. Száraz, szellőztetett istállóra van szükségük, amely elég tágas ahhoz, hogy az egész csoport kényelmesen megálljon és lefekudjen benne, nyáron árnyékra, valamint szélhajtotta eső ellen védelemre. A kerítés magassága 1,2–1,5 méter legyen, és lámák esetén szögesdrót ne legyen benne, mert az megsértheti a gyapjút és a bőrt. A legelőt rendszeresen ellenőrizni kell mérgező növények, például aggófű, tiszafa, rododendron és páfrány szempontjából. Egyetlen lámát soha ne tartsunk egyedül; az állatok jóléte szempontjából legalább két teve féle szükséges.

Mozgás és tevékenység

A megfelelő legelő önmagában biztosítja a lámák szükséges mozgásszükségletének nagy részét. A teherhordó állatok rendszeres kondicionáló sétákból és terhelt edzésmenetekből sokat profitálnak. A nyájjal portyázó őrállatok az őrző magatartásuk révén aktívak maradnak. A szerepkör nélkül legeltetett lámáknak is elegendő helyre van szükségük a futáshoz, játékhoz és porban hemperítkezéshez.

A lámáknak háromkamrás gyomruk van és hatékonyan dolgozzák fel a szálas takarmányt, azaz olyan legelőből is elegendő tápanyagot vonnak ki, amely azonos testtömegű szarvasmarha vagy ló igényeit nem elégítené ki. Az alaptáplálék legelőfű és szénafű. A kevert fajtájú lámák táplálóanyag-szükséglete nem tér el a bejegyzett típusok igényeitől; a szükségletek az életszakasztól, a terheléstől és a testállapottól függnek, nem a felmenőktől.

Az elhízás gyakori kezelési probléma a gazdag legelőn tartott, de nem kellően mozgatott vagy étkezési szempontból nem korlátozott lámáknál. A legtöbb felnőtt egyed esetén a cél a 3-as pontszám az 5 fokozatú testállapot-skálán. A bordák enyhe nyomással tapinthatók legyenek, de ne látszódjanak. A túlsúlyos egyedeknél magasabb a hőstressz és az anyagcsere-problémák kockázata.

Ásványianyag-hiány sok régióban előfordul. A szelén, a réz és a cink rendszerint a lámák szükségletei alatt marad a legelőn és a szénában. Teve féléknek való laza ásványi keverék vagy lámákhoz és alpakákhoz kifejlesztett ásványi pótszer fedezi a legtöbb regionális hiányt. Kerülni kell a juhok számára összeállított ásványi keveréket, amely a réztartalmat a teve félék igénye alá korlátozza.

Víz és só

Tiszta víz mindig álljon rendelkezésre. Fagyos időjárásban fűtött itatók megakadályozzák a kiszáradást. Szabadon hozzáférhető fehér asztali só fedezi a nátrium-szükségletet és elegendő vízfogyasztásra ösztönöz. Ne helyettesítsük szarvasmarhák vagy lovak számára összeállított sókövet az egyetlen ásványiforrásként.

A kevert fajtájú lámák egészségügyi profilja nem tér el lényegesen a bejegyzett típusú egyedekétől. Az egészségügyi kockázatokat a faj biológiája, a tartási körülmények és a földrajzi régió befolyásolja, nem a felmenők. A kevert egyedek széles genetikai háttere nem eredményez mérhető egészségügyi előnyt vagy hátrányt a zárt típusú állományokhoz képest populációs szinten.

A legtöbb régióban a legfontosabb folyamatos egészségügyi feladat a parazitagazdálkodás. A gyomor-bélrendszeri fonálférgek, különösen a Haemonchus contortus (borbélypóc), súlyos fogyást és vérszegénységet okoznak. A széklet-féregpeteszámlálásra és FAMACHA-pontozásra alapozott célzott, szelektív kezelés fenntarthatóbb, mint a naptár alapú tömeges féreghajtás, amely felgyorsítja a rezisztencia kialakulását.

Megelőző gondozási program

• Rendszeres féregpete-számolás 8–12 hetente, célzott kezeléssel.
• Éves állatorvosi vizsgálat, beleértve a fogászati értékelést és a testállapot-pontszám meghatározását.
• Regionálisan ajánlott oltási rend; a klostridiumok elleni vakcinák a legtöbb teve félét tartó régióban alkalmazottak.
• Körömvágás évente 2–4 alkalommal.
• Szelén- és ásványianyag-pótlás a helyi takarmányelemzéshez igazítva.
• Sűrű szőrzetű egyedek nyírása a meleg időjárás beállta előtt.
• Új állatok karantén alá helyezése és tesztelése a nyájba kerülés előtt.

A kevert fajtájú lámák szaporodása az összes háziasított lámáéval azonos mintát követ. A nőstények 12–18 hónapos korukra érik el a reproduktív érettséget, bár a tapasztalt tenyésztők többsége az első párzást addig halasztja, amíg a nőstény el nem érte várható felnőttkori testtömegének legalább kétharmadát és megfelelő testállapotban van. A korai pároztatás akadályozza a növekedést és növeli a vemhesség alatti komplikációk kockázatát. A hímek 2–3 éves kortól válnak termékennyé.

A lámák indukált ovulátorók. A nőstény nem követ rögzített ivarzási ciklust; az ovulációt a pároztatás váltja ki. Ez azt jelenti, hogy a pároztatás az év nagy részében elvégezhető, bár sok tartó a tavaszi pároztatást részesíti előnyben, hogy a cria a következő tavaszon, enyhébb körülmények között szülessen. A párzás kushing testhelyzetben (fekvő pozícióban) zajlik mindkét egyed részvételével, a hím a párzás során jellegzetes, orglásnak nevezett hangot ad ki.

A vemhesség körülbelül 11,5 hónapig tart (340–350 napig). Az egyes születések szinte kizárólagos normaként érvényesülnek; az ikrek ritkák és mind az anya, mind az utódok számára emelkedett kockázatot hordoznak. A szülés leggyakrabban nappal történik. Az egészséges cria általában 30–90 percen belül áll, és néhány órán belül szopik. A criák elválasztása 4–6 hónapos korban történik.

Néhány régióban lámák és alpakák keresztezését alkalmazzák azzal a céllal, hogy ötvözzük az alpaka gyapjúfinomságát a láma méretével. Az ilyen utódok neve huarizo (lámahím, alpaka anya) vagy misto (alpakahím, láma anya). A huarizók nagyobbak az alpakánál, és gyapjúzatuk finomsága a két faj között van. Termékenységük általában megmarad, de csökkent mértékű mindkét szülőfajhoz képest, gyapjúminőségük is a két faj között helyezkedik el. A huarizókat célzó tenyésztési programok gondos szelekciót igényelnek, és Dél-Amerikán kívül kevésbé elterjedtek.

A nem bejegyzett nyájakban a csordatagokon belüli nem szándékos pároztatás a leggyakoribb oka a kevert típusú utódok születésének. A tervezett párzási időszakon kívüli szaporodás-szabályozás legfontosabb eszköze a hímek és nőstények elkülönítése.