Alpesi

Az alpesi kecske nagy testű tejhasznú fajta, amelyet a francia és svájci Alpokban fejlesztettek ki. A legtermelékenyebb tejhasznú fajták közé tartozik, és jól alkalmazkodik különböző éghajlatokhoz, ezért kisüzemi gazdaságokban és kereskedelmi tejelő üzemekben egyaránt tartják.

Az alpesi kecskéknek egyenes tartású, éber megjelenésük van, felálló füleikkel és egyenes vagy kissé homorú arcprofiljukkal. A felnőtt állatok magas termetűek és kevés testzsírt hordoznak; takarmányenergiájuk nagy részét tejtermelésre fordítják, nem húsra. Egy egészséges, teljesen laktáló nőstény naponta több liter tejet ad, amelynek közepes zsírtartalma sajtkészítésre is jól alkalmas.

A fajta számos színmintázatban fordul elő, mindegyiknek saját neve van a törzskönyvben. A temperamentum általában barátságos és kíváncsi, az alpesi kecskék jellemzően aktívak és könnyen kontaktust keresnek gondozóikkal.

Ki tartsa az alpesi kecskét

Az alpesi kecske olyan gazdálkodók számára való, akik egyenletes, nagy tejmennyiséget szeretnének, és elegendő helyet, társaságot, valamint napi figyelmet tudnak biztosítani az állatnak. Aktív és kíváncsi természetű, ezért biztonságos kerítést és böngészési területet igényel. Csordaállat, ezért legalább egy másik kecskével kell tartani. Alkalmas kisüzemi gazdálkodóknak, kis tejüzemeknek és olyan családoknak, amelyek vállalják a napi kétszeri fejést a laktáció ideje alatt.

Az alpesi kecske azokra az Alpokban tartott kecskékre vezethető vissza, amelyek Svájcban és a szomszédos Franciaországban egyaránt megtalálhatók voltak. Ezeket az állatokat évszázadokon át hideg telekre, meredek terepre és változó takarmányellátásra való alkalmazkodásra tenyésztették, miközben tejet adtak a hegyvidéki közösségeknek.

Az évek során a tenyésztők a legtermelékenyebb és legjobb küllemű egyedeket választották ki, és határozott tenyészeti irányok alakultak ki. A francia alpesi kecskét különösen a tejhozamra és az elfogadott mintázatok sokféleségére nemesítették, nem egyetlen rögzített szőrzetszínre.

Az alpesi kecskék a huszadik század elején kerültek az Egyesült Államokba; 1922-ben egy jelentős csapat francia alpesi kecskét importáltak. Ezekből az alapító állatokból az amerikai tenyésztők megalapozták a fajtát Észak-Amerikában, ahol mára az egyik elismert tejhasznú kecskefajta lett.

Napjainkban az alpesi kecskét számos országban tartják kereskedelmi és háztáji tejtermelésre. Megbízható hozamáról, hosszú produktív laktációjáról és a hegységi klímától eltérő körülményekhez való alkalmazkodóképességéről ismert.

Az alpesi kecske a tejhasznú fajtákra jellemző szögletes, finoman metszett megjelenésű. A törzs hosszú és karcsú, a szügy mély és széles, a hátlap egyenes, a nőstényeknél jól tapadó tőgy látható. A nyak aránylag hosszú, a fülek felállóak és előre mutatnak, az arc egyenes vagy kissé homorú. A domború (konvex) orrhát fajtahibának számít.

Az alpesi kecskék természetes szarvasak, de gazdaságokban sok egyedet gidakorban zárolnak. Szarvas és szarvatlan egyedek egyaránt előfordulnak.

Szőrzet és mintázatok

Az alpesi kecskét részben a mintázatok sokfélesége jellemzi, és a törzskönyv minden mintát névvel jelöl. A leggyakoribbak: Cou Blanc (fehér elülső rész, fekete hátsó rész), Cou Noir (fekete elülső rész, fehér hátsó rész), Chamoisee (barna vagy gesztenyebarna fekete rajzolattal), Sundgau (fekete, fehér arccsíkokkal és hasfallal), valamint Pied (foltos vagy tarka). A tiszta fehér és a toggenburgi alapszín nem elfogadott. A szőr rövid és testhez simuló, a hát és a hátsó lábak mentén hosszabb rojtozattal.

Az alpesi kecskék barátságosak és emberközeli állatok. Kíváncsiak, vizsgálgatnak minden új tárgyat, kaput és takarmánytartályt, ami szórakoztató ugyan, de egyben arra is hajlamossá teszi őket, hogy gyenge kerítéseken keresztül megszökjenek. A gazdájukkal jól megismerkedett példányok általában szelídek és türelmesek a családdal szemben, és sokszor követik az embereket a karámban.

Idegen személyek közelében az alpesi kecske inkább éber, mint félős, és nyugodt kezeléssel, jutalomfalatokkal hamar megbarátkozik. Csordaállat lévén határozott rangsorban él, és etetéskor agresszív lehet, ezért az egyedül tartott kecske stresszessé és hangossá válik.

Más kecskékkel, juhokkal és gazdasági állatokkal általában jól megférnek egymással, ha a bemutatkozás fokozatosan történik. Az ivarzó bakok erősebben szagosak és nyugtalanabbak, ezért külön biztonságos akolra van szükségük. Az alpesi kecskék mérsékelten hangosak: etetéskor vagy a csordától elszakítva megszólalnak, de nem zajonganak folyamatosan.

Az alpesi kecskék ellenállóak és nem különösebben nehéz tartani, de méretük, aktivitásuk és tejhozamuk következetes napi gondoskodást igényel. A laktáló nőstényeket rendszeres időközönként kell fejni, rendszerint napi kétszer, és a tőgyet, valamint a fejőberendezést mindig tisztán kell tartani.

Ápolás

• Alkalomszerűen kefélni kell a lehulló szőr eltávolítása és a bőr parazitavizsgálata céljából
• A patákat 6–8 hetente kell vágni a túlnövés és a sántulás megelőzése érdekében
• A füleket, a szemeket és a szőrzetet a rutinkezelés során ellenőrizni kell
• A tőgy és a fartájék környékét, különösen a laktáló nőstényeknél, tisztán kell tartani

Mozgás

• Naponta biztosítani kell hozzáférést karámhoz vagy legelőhöz böngészés és mozgás céljából
• Sziklákkal, tönkökkel vagy stabil emelvényekkel kell gazdagítani a területet mászáshoz és játékhoz
• Ahol lehetséges, cserjék és bokrok szabadon böngészhetők legyenek
• Legalább egy társkecskét kell tartani, hogy az állat aktív és kiegyensúlyozott maradjon

Tartási környezet

Az alpesi kecskék a hideg éghajlatot jól tűrik hegységi eredetük miatt, de tartósan nedves körülmények között rosszul érzik magukat. Száraz, huzatmentes, jól szellőző aklot kell biztosítani tiszta almozással; meleg éghajlaton árnyékos terület is szükséges. A kerítésnek erősnek és magasnak kell lennie, mert az alpesi kecskék tesztelik a határokat, és gyenge korlátokat megmásznak vagy áttörnek. Tenyésztési időszakon kívül a bakokat és a nőstényeket külön kell tartani.

Az alpesi kecske takarmányának alapját a szálas takarmányok alkotják: legelő, böngészet és jó minőségű széna. Kérődzőkként hosszú rosttartalmú eledelt igényelnek a bendő helyes működéséhez, ezért szénának vagy böngésztethető növényzetnek mindig elérhetőnek kell lennie. A laktáló nőstények energia- és fehérjeigénye magas; a szálas takarmány mellett általában gabonára vagy tejelő koncentrátumra is szükségük van. A száraz nőstényeknek és a bakoknak jóval kevesebb gabona szükséges, és túletetés esetén elhízhatnak.

Csemegék és kiegészítők

Szabadon fogyasztható, kecskéknek formulált laza ásványi anyag-keveréket kell kínálni, amely rezet és szelént is tartalmaz, különösen ott, ahol a helyi talajok ezekből hiányosak. Tiszta, friss víznek mindenkor rendelkezésre kell állnia, mert nélküle a tejtermelés gyorsan csökken. Kis mennyiségű gyümölcs, zöldség vagy egy marék gabona csemegéként mértékkel adható, de nem helyettesítheti a szálas takarmányt. Szabadon fogyasztható szódabikarbóna is legyen elérhető a bendő pufferelése érdekében.

Az alpesi kecske erős, hosszú életű fajta. Megfelelő takarmányozással, parazitakontrollal és rendszeres patavágással sok egyed 12–18 évet él, a termelő nőstények sok évadban fejhetők. Az egészségügyi problémák nagy része inkább a tartástechnológiával függ össze, mintsem örökletes betegségekkel; a belső paraziták a leggyakoribb gondot jelentik kecskéknél.

Megelőző gondozás

• Rendszeres ürülékszűrés és FAMACHA-pontozás a féregtelenítés irányításához
• Patavágás 6–8 hetente
• Éves védőoltás, például CDT (klostridiumok és tetanusz) állatorvosi javaslat alapján
• Kecskéknek való réz- és szeléntartalmú ásványi anyag a helyi talajviszonyoknak megfelelően
• CAE és más csordabetegségek szűrése új állatok befogadása előtt
• Tiszta, száraz akolhely és bendőbarát takarmányozás

Az alpesi nőstények nemi érettségüket kb. 7–10 hónapos korban érik el, bár sok tenyésztő megvárja, amíg a nőstény jól fejlett és legalább kb. 36 kg lesz az első fedeztetés előtt. A fajta a legtöbb régióban szezonálisan poliösztrusszal rendelkezik, a hűvösebb tenyészidényben kb. 18–21 naponként újul meg az ivarzási ciklus. A bakok már néhány hónapos koruktól termékenyítőképesek, ezért a fiatal hímeket korán el kell különíteni a nem tervezett fedeztetés megakadályozása érdekében.

A vemhesség kb. 145–155 napig tart, megközelítőleg öt hónapig. Az ellések általában ikrekkel végződnek, egykék és hármasikrek is előfordulnak; jól gondozott nőstények nagyon termékenyek lehetnek. A nőstények általában segítség nélkül ellenek, de a gondozónak jelen kell lennie nehéz ellés esetén.

A gidák születés után hamar talpra állnak és szopnak; az első néhány óra során kolosztrumhoz kell juttatni őket. Tejelő gazdaságokban a gidákat nevelheti az anya, de kézből is felnevelhetők tejen vagy tejpótlón. Az elválasztás általában 8–12 hetes korban történik, amikorra a gidák már megbízhatóan esznek szénát és gabonát. Az ellés után a nőstény belép a laktációba, és egy hosszú termelési évadban fejik, mielőtt szárazzá tennék a következő tenyészidény előtt.