Marans

A Marans Franciaország nyugati részéről származó kettős hasznosítású tyúkfajta, amelyet elsősorban mélyvörösesbarna, néha csaknem mahagóniszínű tojásaiért tartanak számon. A héjszín intenzitása az a tulajdonság, amely a legtöbb tenyésztőt vonzza a fajtához, és ezt a tenyésztőegyesületek egy összehasonlító színskála alapján osztályozzák.

A madarak közepes testűek: a tyúkok testtömege körülbelül 2,5 és 3,5 kilogramm között mozog, a kakasoké valamivel nagyobb. A fajta széles, mély testalkatú, ami hústermelésre is alkalmassá teszi, ezért sorolják a kettős hasznosítású fajták közé, nem pedig tisztán tojóhasznú típusba. A tollazat több elismert változatban fordul elő, ezek közül a fekete-rézszínű (Black Copper) a legelterjedtebb.

A természet a fajta egyik erőssége. A Marans általában nyugodt, jó természetű, aktívan kapirgáló madár, amely jól tűri a kézbe vételt, így családi baromfiudvarokba és kisebb tenyészprogramokba egyaránt illik. A tojáshozam mérsékelt, nem kimagasló, de sok tartó ezt elfogadja a héjszínért cserébe.

Kinek való a fajta

A Marans azoknak a tartóknak való, akik a héjszínt és a kiegyensúlyozott temperamentumot többre értékelik a csúcsteljesítménynél. Jól illik egy kapirgálásra teret adó háztáji állományba, és megfelelő hellyel a zártabb tartást is elviseli. Akik nyugodt madarat szeretnének, amely szükség esetén vágóbaromfiként is felhasználható, gyakran ezt a fajtát választják. Akiknek egész évben a lehető legtöbb tojásra van szükségük, inkább egy kifejezetten tojóhasznú fajtát válasszanak.

A fajta nevét a franciaországi Charente-Maritime megyében fekvő Marans városáról és kikötőjéről kapta, amely az atlanti-óceáni mocsárvidék közelében található. A vizes, alacsonyan fekvő terület helyi baromfiállománya a gazdálkodók által tartott vegyes populáció volt, amelyet generációkon át a nedves éghajlat formált.

A tizenkilencedik századtól kezdve a közeli La Rochelle kikötőjén keresztül érkező baromfit kereszteztek a helyi állományba. Vadászmadarak és más behozott típusok is hozzájárultak a származási vonalhoz, az így kialakult madarak pedig szívósnak bizonyultak, és tojásaik színe miatt tűntek ki.

A fajtát a huszadik század elején egységesítették, és 1914-ben egy La Rochelle-i baromfikiállításon mutatták be. A francia szabványt az 1920-as években fogadták el, és egy fajtaklub dolgozott azon, hogy rögzítse a típust, és meghatározza azt a sötét tojásszínt, amely megkülönbözteti a maranst a többi fajtától.

A Marans később Franciaországon túlra is eljutott. Állomány került Nagy-Britanniába és más országokba, ahol a regionális szabványok olyan pontokban tértek el egymástól, mint a tollas vagy csupasz lábszár kérdése. Ma a fajtát világszerte tartják, és a sötét tojás továbbra is a legfőbb megkülönböztető jegye.

A Marans széles, mély és viszonylag hosszú testalkata szilárd, jól húsolt megjelenést kölcsönöz a madárnak. A hát enyhén lejt, a mell teljes, a farok mérsékelt szögben áll. Az egyszeres taréj, a lebernyeg és a fülcimpák pirosak, a szem narancssárga vagy vöröses árnyalatú. A francia típusú madarak lábszárán rendszerint gyér tollazat található, míg egyes más szabványok csupasz lábszárat írnak elő.

Tollazat és színváltozatok

Több elismert tollszín-változat létezik, ezek elfogadása az alkalmazott szabványtól függ. A legelterjedtebb a fekete-rézszínű (Black Copper) változat, amelynél a test fekete, a nyaktollazat pedig, kakasoknál a far-tollazattal együtt, rézszínű vagy vörös árnyalatú. A kakukk (Cuckoo) mintázat, amelyet szabálytalan szürke csíkozás jellemez, a régebbi, hagyományos francia változat. További színváltozatok közé tartozik a fekete, a búzaszínű és az ezüstkakukk. A lábszártollazat országonként eltérő lehet, ezért a lábszár típusát mindig az adott szabvány alapján kell megítélni, nem pedig egyetlen rögzített tulajdonságként kezelni.

A Marans nyugodt, kiegyensúlyozott természetéről ismert. Jól kezelhető, ritkán pánikol, és a mozgékonyabb fajtákhoz képest inkább csendes, ami háztáji körülmények között is könnyen kezelhetővé teszi. Ugyanakkor aktív, szívesen kapirgál, ezért a legjobban akkor érzi magát, ha van tere a mozgásra.

A családtagokkal a fajta rendszerint barátságos, és jól tűri a rendszeres kézbe vételt, sok egyed pedig a napi kontaktus révén szelídül meg. Idegenekkel szemben többnyire óvatos, de nem agresszív, és megnyugszik, ha az adott ember ismertté válik számára. Vegyes állományban a Marans jellemzően a rangsor középső részén helyezkedik el: nem különösebben tolakodó, és a legtöbb egyed gond nélkül megfér más békés természetű fajtákkal.

A kakasokat gyakran nyugodtnak írják le, bár a temperamentum egyedenként és tenyészvonalanként eltérő lehet. Mint minden fajta esetében, a korai kézbevétel és a nyugodt tartási mód eredményezi a legkiegyensúlyozottabb madarakat. A csendes természet és a kapirgálásra való hajlam együtt teszi ki azt, amiért a tartók a fajtát a tojásain túl is értékelik.

Ápolás

• A francia típusú madarak tollas lábszárát rendszeresen ellenőrizni kell rászáradt sár és lábtetvesség jelei miatt
• A lábfejet és a talppárnát rendszeresen meg kell vizsgálni, mivel a nehezebb testű madaraknál könnyen kialakulhat talptályog
• Figyelni kell a külső élősködőkre, például a tetvekre és a vörös atkára, különösen a kloáka és a szárny alatti terület környékén
• A karmokat csak túlnövés esetén kell vágni, aktívan kapirgáló madaraknál ez rendszerint természetes úton kopik
• Célszerű száraz porfürdőhelyet biztosítani, hogy a madarak maguk tudják karbantartani a tollazatukat

Mozgás

• Napi hozzáférést kell biztosítani egy kifutóhoz vagy felügyelt szabadtartáshoz a kapirgáláshoz
• Madaranként legalább körülbelül 1 négyzetméter kifutóterületet érdemes biztosítani, lehetőség szerint többet
• Különböző magasságú ülőrudak segítik a természetes mozgást
• A szórt takarmány vagy zöldtakarmány lefoglalja az aktív madarakat, és csökkenti az unalomból eredő tollcsipkedést

Környezet

A Marans jól tűri a hideget, és a mocsárvidéki eredetének köszönhetően a nedves körülményeket is jobban elviseli, mint sok más fajta. Ennek ellenére száraz, huzatmentes, jól szellőző ólra van szüksége. A tollas lábú egyedeknél az almot szárazon kell tartani a sárgolyók és a bőrproblémák elkerülése érdekében, forró időben pedig árnyékot és friss vizet kell biztosítani, mivel a nehezebb testű madarak jobban szenvednek a hőségtől, mint a könnyebbek.

Az étrend alapját a madár életkorának megfelelő, teljes értékű kereskedelmi baromfitápnak kell alkotnia. A csibéknek magas fehérjetartalmú indítótápra van szükségük, a növendékek alacsonyabb fehérjetartalmú nevelőtápra térnek át, a tojó tyúkoknak pedig héjminőséget javító, kalciumban dúsított tojótápra. Mivel a Marans közepes testű, kettős hasznosítású madár, mérsékelt mennyiséget fogyaszt, és kiegyensúlyozott táp mellett nem hajlamos a lesoványodásra. Friss, tiszta vizet mindig biztosítani kell.

Csemegék és kiegészítők

A csemegék mennyisége maradjon a napi táplálékbevitel körülbelül 10 százaléka alatt, hogy ne billentsék ki az egyensúlyt. Megfelelő kiegészítők a leveles zöldségek, a zöldséghulladék, a lisztkukac és kis mennyiségű gabona. Az emészthetetlen kavicsgrít segíti a táp őrlését, a tojó tyúkoknak pedig zúzott osztrigahéjat vagy mészkövet érdemes szabadon hozzáférhetővé tenni a héjszilárdság érdekében. A kapirgáló madarak a fehérje egy részét maguk is megtalálják rovarok formájában.

A Marans szívós, betegségekkel szemben ellenálló fajtának számít, amelynél nincs elterjedt, fajtaspecifikus genetikai rendellenesség. Megfelelő tartás mellett a tyúkok gyakran 6-8 évig élnek, bár a tojáshozam jóval ezen időszak vége előtt csökkenni kezd. A legtöbb felmerülő probléma bármely állományban előforduló, általános baromfibetegség, néhány pedig kifejezetten a francia típusú madarak tollas lábszárához köthető.

Megelőzés

• Az ólat száraz, tiszta és jól szellőző állapotban kell tartani, az almot rendszeresen cserélni kell
• A lábakat, a lábfejet és a kloáka környékét rendszeresen ellenőrizni kell élősködők miatt
• Az új madarakat az állományba kerülés előtt karanténba kell helyezni
• Kiegyensúlyozott tápot, kavicsgrítet, tojóknál pedig szabadon hozzáférhető kalciumforrást kell biztosítani
• Az oltási és féregtelenítési tervet a helyi viszonyoknak megfelelően kell kialakítani

Aktív, közepes testű kapirgálóként a Marans egy szilárd ól és bőséges kifutó mellett érzi magát a legjobban. Az ólnak száraznak és jól szellőzőnek kell maradnia anélkül, hogy huzatos lenne, a kifutónak pedig ragadozók ellen védettnek és vízelvezetettnek kell lennie, hogy ne váljon sárossá. A fajta jól tűri a hideget és a nedvességet, de az állandóan vizes talaj okozza a legtöbb gondot, különösen a tollas lábszáraknál.

Kialakítási ellenőrzőlista

• Száraz, szigetelt vagy vastagon almozott ól, az ülőrudak felett elhelyezett szellőzőnyílásokkal
• Az ülőrudak magasabban legyenek, mint a fészekaljak, hogy a madarak ne a fészekben éjszakázzanak
• Ragadozók ellen védett kifutó, beásott vagy kihajtott dróthálóval az ásó ragadozók ellen
• Árnyékos terület és megbízható friss víz meleg időszakokra
• Fedett, száraz helyen kialakított porfürdőhely

A Marans tojásai a szokásos, körülbelül 21 napos csirkekeltetési ütemterv szerint kelnek ki, akár kotlós tyúk alatt, akár keltetőgépben. A legfőbb gyakorlati eltérés a sötét héj, amelyet nehezebb átvilágítani, így a termékenység és a fejlődés ellenőrzéséhez több fényre és türelemre van szükség. A Marans tyúkok időnként kotlóssá válnak, de ennek megbízhatósága tenyészvonalanként eltérő, ezért sok tenyésztő keltetőgépet használ a sötét héjú keltetőtojások védelme érdekében.

A keltetés lépései

1. A tiszta, szabályos alakú tojásokat rövid szobahőmérsékletű pihentetés után kell a kezdő hőmérsékletre helyezni
2. A hőmérsékletet és a páratartalmat egyenletesen kell tartani, a tojásokat a 18. napig forgatni kell
3. A 7-10. nap körül erős fényforrással kell átvilágítani, figyelembe véve a sötét héjat
4. A 18. napon abba kell hagyni a forgatást, és a páratartalmat kb. 65-70%-ra kell emelni a kelés előtti szakaszban
5. A kikelt csibéket hagyni kell megszáradni és megpelyhesedni a keltetőgépben, mielőtt meleg nevelőbe kerülnének