Kochin

A kochin nagytestű, puha tollazatú tyúkfajta, amely Kínából származik. Az egyik legkönnyebben felismerhető díszbaromfi: kerek testalkatú, dús pihetollazatú, a lábszáron és a lábfejen pedig végig toll borítja. A kifejlett egyedek a valóságosnál jóval nehezebbnek tűnnek, mivel testtömegük nagy részét a toll adja, nem az izomzat.

A fajta a XIX. század közepén jutott el Nagy-Britanniába és az Egyesült Államokba, és hozzájárult ahhoz a heves baromfitenyésztési érdeklődéshez, amelyet néha tyúklázként emlegetnek. A kochin azok közé a fajták közé tartozott, amelyek nagy tömegeket vonzottak a korai kiállításokra, és ma is kedvelt kiállítási fajta.

Hátsó udvari tartás esetén a kochint inkább társasága és megjelenése miatt értékelik, semmint termelési mutatói miatt. A tojók szerény mennyiségű barna tojást tojnak, és megbízható, türelmes kotlósok, amelyek gyakran más fajták csibéit is kikeltik és felnevelik.

Kinek ajánlott

A kochin azoknak a tartóknak ajánlott, akik nyugodt, barátságos madarat szeretnének, nem pedig nagy tojáshozamú fajtát. Nyugodt természete miatt jó választás gyermekes családok és kezdő baromfitartók számára. A dús tollazat jól tűri a hideget, de száraz talajt igényel, ezért a fajta jobban illik egy tiszta, jól vízelvezetett kifutóhoz, mint egy sáros udvarhoz.

A kochin a Kínában tartott nagytestű, lábtollas baromfiaktól származik. A korai importált egyedeket több néven is ismerték, köztük sanghaji tyúkként, mielőtt a fajta a nyugati tenyésztők keze alatt elnyerte mai formáját.

Az ilyen típusú madarak az 1840-es években jutottak el Nagy-Britanniába. Az egyik csoportot Viktória királynővel hozták összefüggésbe, ami széles körű figyelmet keltett, és növelte a fajta korai népszerűségét. A nagytestű, szokatlan ázsiai baromfik iránti kereslet ebben az időszakban gyorsan nőtt.

Az 1840-es és 1850-es évek folyamán a kochin és a hozzá hasonló importált fajták hozzájárultak a tyúkláz néven ismert őrülethez, amikor a tenyészállatok ára meredeken emelkedett, és a baromfikiállítások nagy közönséget vonzottak. A fajta ugyanebben az időszakban jutott el az Egyesült Államokba, és az amerikai kiállítások állandó szereplőjévé vált.

Az idők során a tenyésztők a ma is jellemző kerek testformát és dús lábtollazatot részesítették előnyben a szelekció során. A kochint a korai baromfisztenderdek között az elsők között ismerték el, és azóta is elsősorban kiállítási és kedvtelési célra tenyésztik.

A kochin törzse mély és széles, alacsony testtartása pedig kerek, gömbölyded körvonalat kölcsönöz neki. A tollazat puha és laza, nem simuló, ami a valóságosnál nagyobbnak mutatja a madarat. A rövid hát, a telt mell és a far fölötti dús pihepárna a fajta jellegzetes vonásai.

A legfeltűnőbb jellemző a lábszáron és a külső lábujjakon található tollazat. A taréj egyszerű, közepes méretű, hozzáillő, piros színű lebernyeggel és fülcimpával. Létezik standard és törpe (bantam) méretű változat is.

Tollazat és színek

A tollazat a fajta meghatározó tulajdonsága. Bőséges és pihés, ami megtartja a meleget, de a nedvességet és a szennyeződést is megköti a lábak körül. A buff (őzbarna) az egyik legismertebb szín, a fajta emellett feketén, fehéren, kéken és fogolyszínben is előfordul, több elismert változatban. Kiállítási egyedeknél a színnek egyenletesnek, a lábtollazatnak pedig teljesnek és tisztának kell lennie.

A kochin az egyik legnyugodtabb tyúkfajta. Az egyedek szelídek és engedékenyek, jól tűrik a kézbevételt, és gyakran annyira megszelídülnek, hogy kedvtelésből tartott állatként kezelhetők. Ez a könnyed természet az egyik fő oka annak, hogy a fajtát gyermekek és kezdők számára is ajánlják.

Emberekkel szemben a kochin bizalmas és nem ijedős. Más tyúkokkal szemben hajlamos alacsonyan állni a rangsorban, mivel nyugodt és nem törtető, ezért általában jól megfér más csendes fajtákkal. A mozgékonyabb vagy tolakodóbb madarak az etetőnél könnyen háttérbe szoríthatják, ezért vegyes csapatban ezt érdemes figyelemmel kísérni.

A tojók kifejezetten kotlós hajlamúak, és gondos, megbízható anyák. Gyakran más tojók tojásain is ülnek, és sajátjukként nevelik fel a csibéket. A fajta nem különösebben zajos, bár a tojók a legtöbb tyúkhoz hasonlóan hangosan jelzik a tojásrakást.

A kochin természeténél fogva nem igényel különösebb gondozást, de a dús lábtollazat odafigyelést kíván. A fő gondozási feladatok a madár tisztán és szárazon tartása körül forognak.

Ápolás

• Rendszeresen ellenőrizze a tollas lábszárat és lábfejet sárgombócok, ürülék és összecsomósodott toll miatt
• Vizsgálja a lábszárrühösség jeleit, amely könnyebben megbújik a lábtollak alatt
• Szükség esetén vágja rövidre a körmöket és a sarkantyút
• Biztosítson száraz porfürdőzőhelyet a külső élősködők visszaszorítására

Mozgás

• A fajta nem különösebben aktív, csak sétához és csipegetéshez szükséges helyre van szüksége
• Elegendő egy biztonságos, mozgásra alkalmas kifutó; nagy távolságú kóborlásra nincs szükség
• Az ülőrudakat tartsa alacsonyan, mivel a nehéz testű madarak megsérülhetnek, ha magasból ugranak le

Környezet

A kochin vastag tollazata miatt jól tűri a hideget, ám nehezen viseli a nedves talajt és a hőséget. Biztosítson tiszta, jól vízelvezetett kifutót, száraz almot és nyáron árnyékot. A tollas lábak miatt a sáros vagy szennyezett kifutó különösen problémás.

Az étrend nagy részét teljes értékű baromfitápnak kell adnia. Fiatal madaraknak indítótápot, növendékeknek nevelőtápot, termelésben lévő tojóknak pedig tojótápot érdemes adni. Mivel a kochin nyugodt és nem túl aktív, könnyen hízik, ezért az adagolás pontos betartása fontosabb, mint az aktívabb fajtáknál. Biztosítson mindig friss ivóvizet.

Csemegék és kiegészítők

A csemegék mennyisége ne haladja meg az étrend körülbelül tizedét, hogy ne billentsék ki az egyensúlyt, és ne okozzanak felesleges súlygyarapodást. Ha a madarak a teljes értékű tápon kívül mást is fogyasztanak, kínáljon oldhatatlan homokszemcsét, a tojóknak pedig biztosítson külön kalciumforrást, például őrölt osztrigahéjat. A leveles zöldségek és a kis mennyiségű gabona megfelelő alkalmi csemegének.

A kochin robusztus fajta, megfelelő tartás és táplálás mellett jellemzően 8-10 évet él. A legtöbb probléma megelőzhető, és a lábtollazathoz, a testsúlygyarapodásra való hajlamhoz, valamint a baromfiknál általában előforduló élősködőkhöz kapcsolódik. A jó tartástechnológia, a száraz kifutó és a rendszeres ellenőrzés a problémák nagy részét megelőzi.

Megelőzés

• Rendszeresen vizsgálja meg a lábakat, a lábszárat és a kloákakörnyéki területet
• Tartsa a hodályt szárazon, tisztán és jól szellőztetve
• Biztosítson porfürdőzőhelyet az élősködők visszaszorítására
• Az új madarakat a csapathoz csatlakoztatás előtt karanténozza
• Kövesse állatorvossal egyeztetett, az adott régióra érvényes féreghajtási és oltási rendet

A kochin nehéz testű, földhözragadt madár, ezért az elhelyezésnek szárazon kell tartania, és minimalizálnia kell a megmászandó magasságot. A legtöbb éghajlaton megfelel egy stabil, jól szellőző, de huzatmentes ól. Mivel a madarak gyenge repülők, alacsony kerítés általában elég a bezárásukhoz, bár a fedett kifutó védelmet nyújt ragadozók és időjárás ellen is. A legfontosabb szempont a száraz, tiszta talaj, amely védi a tollas lábakat.

Berendezési ellenőrzőlista

• Száraz, huzatmentes ól megfelelő szellőzéssel
• Alacsony, széles ülőrudak, amelyekre könnyű fel- és leszállni
• Fészekaljak tiszta almmal
• Fedett, jól vízelvezetett kifutó
• Porfürdőzőhely
• Ragadozóbiztos kerítés és biztonságos éjszakai zárás

A kochin tojásai a tyúkok szokásos, körülbelül 21 napos keltetési idejét követik. A fajta erős kotlási hajlama miatt a tojó gyakran maga üli ki a fészekalját, és természetes úton kelti ki, ezért a kochint más fajták tojásainak természetes keltetőjeként is szívesen tartják. A tojások gépi keltetőben is elhelyezhetők, a szokásos tyúktojás-beállítások mellett. A keltetés várható időpontja előtt néhány nappal állítsa le a tojások forgatását, és hagyja, hogy a csibék maguktól bújjanak ki.

A keltetés lépései

1. Helyezzen tiszta, sértetlen tojásokat a keltetőbe, és hagyja, hogy elérjék a keltető hőmérsékletét
2. Tartsa állandó szinten a hőmérsékletet és a páratartalmat, és naponta forgassa a tojásokat
3. A 7-10. nap körül átvilágítással ellenőrizze a fejlődést
4. A 18. nap körül állítsa le a forgatást, és emelje meg a páratartalmat a kelés előtti időszakra
5. A kikelt csibéket hagyja a keltetőben, amíg megszáradnak, majd helyezze át őket meleg nevelőbe